Keresőnek azt nevezzük, aki keres, de nem feltétlenül talál.
Nem is feltétlenül tudja, hogy mit keres, egyszerűen csak keresésnek tekinti az életét.
Egy napon a kereső úgy érezte, Kammir városába kell mennie. Már régen megtanulta, hogy szigorúan követni kell az ismeretlenből, a bensőjéből származó előérzeteit, úgyhogy mindent hátrahagyva el is indult.
Két álló nap gyalogolt poros utakon, mire megpillantotta a távolban Kammir városát. Nem sokkal azelőtt, hogy elérte a város szélét, a gyalogút jobb oldalán egy domboldalra lett figyelmes. Üde zöld színben pompázott, fák, madarak, gyönyörű virágok tarkították; alacsony, lakkozott léckerítés övezte.
… Bronzfényben csillogó kiskapu csábította, hogy belépjen.
Hirtelen megérezte, hogy nem is érdekli már a város, engedett a csábításnak, hogy egy kicsit megpihenjen itt.
A kereső bement a kapun, és lassan elindult, körülötte itt is, ott is kövek fehérlettek elszórva a fák között.
Hagyta, hogy pillantása megpihenjen a színpompás paradicsom minden apró részletén, akár egy pillangó.
Szeme a kereső szeme volt, s talán ezért is vette észre rögtön az első kövön a feliratot:
Abdul Tarek, élt 8 év hat hónap két hét három napot
Bele is borzongott, mikor rájött, nem akármilyen kő ez, hanem síremlék.
Szomorúan állapította meg, hogy ilyen fiatalon kellett valakit idetemetni.
A férfi körülnézett, és látta, hogy a szomszédos kövön is van felirat. Odament, és elolvasta:
Dzsamir Kalib, élt 5 év, 8 hónap három hetet
A kereső megrendülten állt.
Temető ez a gyönyörű hely, és minden egyes kő valakinek a sírját jelzi!
Végignézte egyenként a köveket.
Mindegyiken hasonló sírfeliratot látott: egy név, aztán a halott pontos életkora.
Legnagyobb megdöbbenésére azonban alig valamivel több, mint tizenegy éves volt a legidősebb halott…
Mérhetetlen csüggedésében sírva fakadt.
A temetőőr éppen arra járt, odalépett hozzá.
Egy pillanatig néma csöndben nézte, ahogy sír az idegen, aztán megkérdezte, hozzátartozóját gyászolja-e.
– Nem, nem a hozzátartozómat – felelte a kereső. – Hanem mi történt itt? Mily borzalom esett ezen a városon? Miért a sok gyermekhalott ebben a temetőben? Milyen szörnyűséges átok ül e város népén, hogy külön sírkertet kellett létrehoznia a gyermekeknek?!!!
Az idős férfi elmosolyodott:
– Nyugodjon meg. Nincs rajtunk semmiféle átok. Csak egy régi hagyomány él tovább körünkben. Elmesélem…
Mikor valaki betölti a tizenötödik évét, a szülei ajándékoznak neki egy ilyen könyvecskét, mint amilyent én is itt hordok a nyakamban.
A hagyomány úgy kívánja, hogy attól a naptól fogva valahányszor nagy örömben van része a gyermeknek, kinyitja a könyvecskét, és feljegyzi:
bal oldalra hogy mi volt…
jobbra pedig hogy meddig tartott az öröme.
Megismerkedett a menyasszonyával, beleszeretett. Meddig tartott a lángoló szenvedély, a megismerkedés öröme? Egy hétig? Kettőig? Három és fél hétig?…
Aztán… az első csók izgalma, az első csók felejthetetlen öröme, meddig is tartott? A csók másfél percéig? Két napig? Egy egész héten át?…
És a terhesség, az első gyermek születésének öröme?…
És a barátok esküvője?…
És a találkozás a távoli vidéken élő testvérbáttyal?…
Mennyi ideig tartott az öröme ilyenkor?…
Órákig? Napokon át?…
Úgyhogy feljegyzünk minden pillanatot, amit élvezünk… minden pillanatot.
Mikor valaki meghal,
nálunk az a szokás,
hogy kinyitjuk a könyvecskéjét,
összeadjuk, mennyi ideig tartott az öröme,
és azt írjuk a sírjára,
mert szerintünk egyedül Ez
az egyedüli és igazi idő, amit ÉLT.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése