Sigmund Freud valahol azt mondta: „...az ember valójában idegbajosnak születik". Ez féligazság. Az ember nem születik idegbajosnak, de egy idegbajos társadalomba szület bele, amely mindenkit hamarosan megbolondít. A csecsemő természetes és normális. De szegény, épphogy megjött, belép bolondokházába. Nincs választási lehetősége, tagja társadalomnak. Azonnal munkálkodni kezdünk rajta. Ahogy mi élünk, az nem természetes. Mindenki tudathasadásban szenved; más szóval bolond. Nem egy ember vagy — a legjobb esetben kettő, de általában egy egész sereg. Ha ezt nem látod át, a tantra nem segíthet. Ezt a tényt fel kell ismerned magadról. Egyik részed gondolkodik, a másik érez. Általában azt hiszed, hogy aki gondolkodik, az vagy te. De az érzés sokkal természetesebb, mint a gondolat, hiszen azzal születtél, és amit gondolsz, azt csak beléd nevelték, megtanítottak' rá. Nem tudod, honnan erednek a gondolataid, az érzéseid pedig el vannak nyomva. Még amikor azt mondod: 'úgy érzem...', az is csak gondolat. Az érzések szinte teljesen kihaltak belőled. Miért van ez így? Ennek számos oka van. Az újszülött egy érzékeny, természetes lény. Még nem gondolkodik. Él,
mint minden más a természetben. Mint egy fa, egy növény, vagy egy állat. De mi azonnal elkezdjük 'formálni' őt. Meg kell tanulnia, hogy el kell nyomnia érzéseit, mert ha nem, állandóan bajban van. Sírni szeretne, de nem szabad: apuka nem szereti a zajt...' Rossz gyerek, zajos, hogy lehet valakit szeretni, ha bömböl? Miért bömböl? Lehetetlen elfogadni úgy, ahogy van; úgy 'kibírhatatlan. 'Így nem szabad viselkedni.' Ha nem úgy viselkedik, ahogy mi szeretnénk, nem kap mosolyt, akkor nem szeretjük. Nem tudjuk szeretni úgy, ahogy van — csak ha szeretetre méltó'. Ebben a kifejezésben minden benne van. Tehát ha természetes, akkor nem méltó. Ami természetes, azt elnyomjuk benne, és az kerül előtérbe, amire betanítottuk.
